Megjelent a 100 módszer magazinban

2011.01.02.

„Nem lesz baj, élni akarok!”

A szigorú menedzserként dolgozó Karácsony Tündének két és fél évvel ezelőtt egy csapásra megváltozott az élete. „Éppen az úton mentem át, amikor elütött egy autó. Elrepültem és a fejemre estem. Halál közeli élményem volt. Kívülrő láttam magam, nem értettem mi történik, és azt sem fogtam fel, hogy én fekszem ott a földön. Miután mentővel bevittek a kórházba, ahol tovább küzdöttek az életemért, már tudatosult bennem a közvetlen életveszély Hallottam, ahogy beszélgettek az orvosok. Amikor magamhoz tértem az első kérdésem az volt, mit kell tennem ahhoz, hogy életben maradjak. Mik azok a tünetek, amik rosszak, mik azok amik jók. Eldöntöttem, hogy azokat, amik az állapotom rosszabbodását jelzik, nem fogom produkálni. Öt percenként jöttek be hozzám, hogy megkérdezzék, nem vagyok-e rosszul, mire én mindig azt mondtam, hogy nem, nem is leszek.”

„Nem adom fel”

Tünde hatalmas lelki erőről tett tanubizonyságot. „Emlékszem, én nyugtattam az orvosokat, hogy ne pánikoljanak, jusson eszükbe, hány életet mentettek már meg, ezt is meg fogják, mert a beteg is élni akar.” A legnehezebb pillanatok azonban akkor jöttek, amikor Tünde arra várt, hogy kimondják az „ítéletet”. Mivel alig tudott mozogni, kétséges volt, élhet-e még teljes életet.  „Abban a várakozással teli két órában bármit odaadtam volna, hogy ép testben tudjak élni: a munkámat, a házamat, a kocsimat, mindent, ami pénzen megvehető. De tudtam hogy ezek mind nem számítanak, a döntéshozó teljesen más értékek alapján hozta meg az ítéletét felettem, amibe nekem már nem volt beleszólásom.” A fiatal nő tudta, hogy a baleset nem volt véletlen. Ez egy durva figyelmeztetése volt a sorsnak, amely arra figyelmeztette hogy nem jó irányban halad az élete. Válságban volt a magánélete és ma már tudja, rosszul kezelte az emberi kapcsolatait is. Ez a felismerés hajtotta akkor is, amikor megtudta, újra rendbe jön, de a felépülés nem lesz egyszerű. „Egy napig voltam kórházban, ami azt mondják, csoda, de én tudtam, hogy másnap a saját  lábamon fogok távozni. Nem volt egyszerű. A kórházi ágyon fekve először elhatároztam, hogy bár most nem tudok az oldalamra fordulni, két óra múlva sikerülni fog. Rá három órára felülök és kimegyek zuhanyozni, reggel pedig felöltözöm és hazamegyek. Amikor így lett és reggel vártam a zárójelentésem a siófoki kórházban, hogy hazamenjek, azt mondták, várjak még, mert a többi osztályvezető főorvos is oda szeretne jönni, mert nem hiszik el. Nem tehettem mást, hiszen dolgom volt.” Az utókezelés másfél évig tartott, de Tünde szinte jobb formában van, mint a baleset előtt. „Egy picit elmozdult az egyik nyaki csigolyám, ami miatt nem tudtam a fejem rendesen jobbra fordítani. Magán prakszisban kerestem gyógymódot. Egy háromtagú csoport segített nekem: traumatológus, gyógymasszőr és gyógytornász. Sok eljárást kipróbáltunk mire végül felépültem. Végül nem hogy felépültem, de olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit azelőtt nem.”

„Jobb fizikai állapotban vagyok, mint valaha”

Tünde elkezdett kajakozni, és annyit kajakozott egy év alatt, amennyit más három év alatt. „Mindig ügyetlen gyerek voltam, nem hittem volna, hogy sikeres lehetek egy sportban. Ma futok, úszom, konditeremben edzek, kajakozok és továbbra is járok gyógytornára és masszázsra is, de már csak a szinten tartás miatt.” Tündének volt ideje átgondolni, mit kezdjen az életével.  Rájöttem, hogy az anyagi javak hajszolása nem vezet el a boldogsághoz. Ma már könnyebben átadom az irányítást a munkahelyemen és az élet más területein is, meghallgatom mások véleményét. Bár egy ilyen sokkhatásnak az érzése kikopik az emberből, tudtaosan törekszem rá, hogy ezeket az értékeket megőrizzem. Ha bármi történik velem, azt kérdezem magamtól, hogy mit tanulhatok ebből, mire hívja fel a figyelmem.”